Zseni-mester

Az önrombolás/önpusztítás nem gyerekes, infantilis, felnőtté válástól félő reszkető, Istent félő dolog, hanem a legeslegkomolyabb dolog.
 Nem csak a szervi hatásai, amennyiben szervi rombolásról beszélünk, hanem a mentális, pszichológiai hatásokat is felvállalja, amivel pontosan jól tudja, hogy mit tesz magával aki ezt teszi.  
Mert van, aki a saját testét rombolja, és van, aki az „agyát”. Én nem játékból,exhibicionizmusból,  unalomból, passzióból teszek az agyam ellen. Hanem mert pontosan tudom fiatal (?) korom ellenére, hogy mire képes. És félek az elmém hatalmától félek önmagamtól. Senkitől és semmitől nem félek, de a saját józan elmémtől nagyon is. Miért is? Mert olyannyira felpörögne, hogy nem bírnék aludni, olyan elméleteket, összefüggéseket gyártana, amit nem bírnék el. Nem azért mert tudnék szerelmes lenni, és félek a csalódástól, hanem mert összezavarodnék. Oly mértékben, hogy más alapvető hétköznapi életben maradáshoz szükséges dolgok elvégzését sem tudnám elvégezni, mert annyira elborítana a köd. Elfelejtenék lélegezni, mert csak azt a bizonyos illetőt (és az se baj ha nő :D) akarom magamba lélegezni, magam mellett tartani mint egy lélegeztető gépet.
 Ha hagynám kiteljesedni az agyam, lelkek lennének oda. Aki ismer, tudja, hogy egy mondattal képes vagyok valakinek a lelkére olyannyira hatással lenni, hogy az a zárt osztályra kerül. És ezt nem tehetem meg, hogy ily mértékben hatással legyek emberi életekre. És abból mi baj származhat, ha szerelmes leszek teljes szívvel és boldog vagyok? Nem, én így vagyok boldog. Ha szabadjára engedném az elmém, és teljhatalmat adnék neki, azaz Ő dönti el, hogy mikor kapcsol ki, azaz átengedi az irányítást az emóciónak, akkor oly annyira eluralkodna rajtam a saját magam által szült érzelmek, mint Sztálin a Szovjetunión. Ráadásul a másik fél, aki iránt gyártott érzelmek lennének, megtörne, megfulladna eme teher alatt, amit még a mechanika tanszék sem tudna kiszámolni.
De az, hogy rombolom magam, az az agy műve, mert én döntöm el az agyammal, hogy nekem nem kell, tehát az agyam egyfajta védekező mechanizmusként tenne önmaga ellen? - kezdetű kérdésre a válaszom:  lassacskán csak beismeritek tik is, hogy skizofrén vagyok! -
Ezért mondom, hogy aki ismeri határait és képességeit, felismeri és oly esetben amelyben az hátráltatja/nyomasztja és tesz ellene, az nem gyerek.