18:33 telefon LANgusztától.
Ügye jössz holnap Délegyházára?
Persze.
Korcsolya van?
Nincs.
Sebaj. Találkozunk Csévézőnél, gyere.
Oks.

Mindez történjék a Keleti pályaudvarnál a kijelző alatt pénteken. A péntek egy amúgy is szar nap, állapítottuk meg Rékával vagy 8 éve. Sokan hálásak ezért a napért, mert fél szemmel és szelemmel már a hétvégében vannak. Viszont ilyen napokon vannak a legerősebb vizsgák, nagymamis beszólások a buszon, balesetek, péntek 13-a is ügye, na milyen napra esik, na?
Na de -8 °C fokban áll az ember a keletinél, ahol köztudottan se a közbiztonság, se a közegészségügy, mint olyan nem létezik. A vonatok úgy járnak, mint Corvinusos hallgató az egyetemre, ha van kedve megy, ha nincs nem. Így fordulhatott elő, hogy Szolnokra 10 percenként indult vonat, míg a többi Keletiből induló vonalakon egy sem.  Nekem pont egy ilyen kellett volna. Jelzem, egy hátmasszázzsal egybekötött gyógy kúrát kellett omissiáznom.
Lényeg. Go haza by fucking BKV, hogy a Nemest meg a Gaskót ne említsem. Hazaérve az embert 1 pár (matek érettségi: 2 darab) debreceni páros fogadja. Na, nem Kósa Lajos és Lukács László és nem is Nyilas Misi meg a pakkja, hanem a hentesáru. Így kell érkezni, kérem szépen. Tanítani kellene, mellé együnk orosz mustárt (csak cirill betűírás van rajta, talán Olga majd lefordíthatná) amin csak egy bibi van. Made in Germany. Ez a globalizáció, nem az, ahogy Veress tanár úr fogalmazta, akit innen is csókoltatunk, hiszen az egyik legnagyobb magyar egyetemi tanár, akit hallgató csak hallhat.
Nála hallgatni a Gazdaságpolitikát olyan, mintha Hitler, Himmler és Eichmann beszélne a náci Németországról. Bár ez a hasonlat kissé merész. (Nem összekeverendő a volt pénzügyminiszter Veres úrral!!!)
Lényeg, hogy kell a hokiütő. Létrát elő, fel a padlásra (Kaszás Attila nélkül –R.I.P.).
Kérem szépen a környezetismeret óra mit se ér. Általános, sőt középiskolás tanulmányaink mit sem érnek. A levegő nem 200 méterenként hűl 1 fokot, hanem 1 lépcsőfokonként (15 centi) -5 fokot. Mire felérek, nem Szibériába vagyok, hanem az Anktartiszon.
Hokiütőt valami csodánál fogva 1 perc alatt megtalálom, pedig apám a 60-70-es évekbe cseperedett fel, és megtanulta, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. Szóval, ahogy anyám mondaná: tele van szarral a ház.  Ahogy apám anyósa: össze fog egyszer dőlni az a ház. Ahogy anyám férje anyósának, unokájának testvére (azaz én, de higgyék el, tudnám még ragozni):  lófaszmindegy.
Lehozom, lefelé viszont nem melegszik olyan gyorsan a levegő. Újabb természeti ellentmondás. Majd apám bejön a szobába, látszik az arcán, hogy a következő beszólásra percekig készült és alig bírja benntartani, olyan mit egy óvodás, aki új viccet hallott, és alig várja, hogy tovább adja, szóval bejön:
AZTÁN NEM EGÉSZ ÉJJEL HOKIZNI!!!
Installálok, pufferelek, bootolok, search-ölök… majd egedetlen röhögés, sírva fakadunk. Mert sírva vígad a magyar, és egy High Five.
Hát nem öröm egy ilyen családban élni???